A fogpótlások készítése iránti igény már viszonylag korán megmutatkozott. Ókori és egyéb régészeti leletek bizonyítják, hogy az elvesztett fogakat megpróbálták valamilyen módon helyrehozni, aminek persze komoly korlátai voltak. Egyrészt a szaktudásban, másrészt a felhasználható anyagokban, ennek ellenére az akkori „fogorvosok” egészen kreatív megoldásokat vetettek be. Odáig azonban, hogy maga a fogtechnika egy külön mesterség legyen, hosszú út vezetett, amibe most egy kis betekintést adunk.
Kezdetben a fogtechnikusi feladatokat is az orvos látta el
A kivehető fogsorok történetéről szóló cikkünkben azt jártuk körül, hogy az évszázadok során milyen anyagokkal próbálkoztak, és hogy a modern matériák megjelenése milyen nagy változásokat hozott az elkészített protézisek minőségében is. A 18. és 19. században tett felfedezések néhány kiemelkedő fogorvoshoz köthetők – ilyen például a mintavétel elterjedése, vagy éppen a különféle technikákkal való kísérletezgetés.
A fentiekből az is következett, hogy kezdetben a fogtechnika feladatait is a fogorvos végezte el, hiszen ő tudta a legjobban formába önteni az elképzeléseit. A fogpótlások iránti hatalmas igény azonban igen hamar szükségessé tette mesteremberek bevonását, azaz olyan személyekét, akik a fogorvos utasításai nyomán elkészítették a fogpótlásokat. Ebből pedig később egy egész szakma nőtte ki magát, ami nélkül ma már elképzelhetetlen a fogászat.
A megnövekedett igények hozzájárultak a fogtechnika önálló szakmává válásához
A fogtechnika és a fogorvosok viszonya persze nem mindig volt felhőtlen, amire jó példa a hazánkban kialakult helyzet is. Mint már szó esett róla, az orvosok kezdetben egyben fogtechnikusok is voltak, majd később, a növekvő igények megjelenésével segédeket vettek maguk mellé, akik elvégezték a rájuk rótt részfeladatokat.
A magyar gazdasági és társadalmi viszonyok sajnálatos módon nem kedveztek a fogtechnika fejlődésének, amire jó példa, hogy nálunk az első fogpótlások csupán a 18. század végén készültek el. Mivel mindössze néhányan tevékenykedtek ezen a területen – Árkövy Márton, Fecht Pál vagy Noll Frigyes Vilmos –, és akkoriban a képzés is akadozott, az utánpótlást leginkább külföldi szakemberek behívásával lehetett megoldani.
Szerencsére idővel a helyzet sokat javult, így míg 1900 előtt mindössze 34 fogtechnikusa volt az országnak, addig 1908-ban a számuk már meghaladta az 500-at. A fogtechnika pedig azóta is fontos és elismert része a fogászatnak, ami nagyban hozzájárul a szép mosolyok kivitelezéséhez.